Első fejezet

~ Nate ~

Idegesen haladok a zsúfolt utcákon. Esik az eső, ezért próbálok minél gyorsabban lépni, hogy hamar elérjem célom. Mindenhol esernyős nőket és férfiakat látok, némelyiküket gyerekkel, némelyiküket feleséggel, vagy férjjel, habár sok magányos személy is akad a városban.

Jobbra, majd balra pillantok, s mikor megbizonyosodom róla, hogy nem fog elütni egy kocsi sem, átszaladok az úttesten. Kisebb-nagyobb épületek előtt haladok el, köztük kedvenc cukrászdám előtt is. Kintről is érezni a finom csokis süti illatát, amit Miss Stacey bizonyára pár perce vett ki a sütőből. Kedvem volna bemenni s elfogyasztani egyet vagy kettőt, abból az apró édességből, de nem tehetem. A húgom ügye ennél sokkal fontosabb. Így hát tovább megyek, egészen egy előkelő házakkal teli utcáig. Befordulok annak a sarkán, és ott folytatom tovább utam, még legalább két percig. Aztán megpillantok egy táblát, mely finom fából készült: Prescott ház - áll rajta. 

Kopogok, de nem történik semmi. Megint megpróbálom. Ujjaimmal pontosan háromszor ütök a régimódi ajtóra, de azt senki sem hajlandó kinyitni. Mikor azonban újra próbálkoznék, csoda történik, s a fehér falap recsegni kezd. Szörnyű hangot ad ki magából, arra késztett, hogy két kezem füleimre tapaszam, ám mégsem teszem. Másodpercek elteltével egy középkorú nő jelenik meg szemeim előtt. 

– Jó napot, Mrs. Prescott – fogadja köszöntésem, majd jobb kezét tenyerembe csúsztatja, hogy megcsókoljam kézfejét. Így is teszek. - A lányát keresem.

– Jöjjön csak fiatalember – szemérmesen mosolyog rám. Viszonzom gesztusát, majd beljebb bújok, ő pedig becsukja az ajtót mögöttem. - Mondja, Bart bácsikája, hogy van? Végül megvásárolja a földeket, amelyekről Lady Lavínia estéjén beszélt?

– Még gondolkodik a dolgon – fogom rövidre. Nem azért jöttem, hogy a bácsikám dolgairól csevegjek. 

– Értem. Milyen ügyben keresi a lányomat, egyébként? 

– A húgomról van szó. Rebekah az elmúlt két napban nem jött haza – tekintetem a földre zuhan, tenyerem ökölbe szorítom. Utálom az érzést, ami rám tör, ha csak arra gondolok, hogy felkerült a listára. 

Mikor először maradt ki éjszakára, vagyis tegnapelőtt, nagyon aggódtam, de úgy gondoltam, hogy a barátjával van, azzal a semmirekellő Eliott Thurstonnel. Nem tettem semmit, úgy voltam vele, hogy tizenhétéves már, ennek ellenére én mégis nagyon szigorúan fogom mióta meghaltak a szüleink. Lázadásnak fogtam fel az egészet, hisz mielőtt el nem hagyta a házat, csúnyán összekaptunk. Az ő korában velem sem volt másként. Bármit megtettem volna, hogy Caroline társaságában tölthessem az éjszakát, a lánnyal, akibe akkoriban fülig beleestem. A szüleim nem voltak a viszonyunk ellen, de volt alkalom, mikor nem engedtek el otthonról. Olyankor én is lázadtam. Veszekedtem és nem mentem haza, többször is.

De mikor tegnap délután sem tért vissza, már sejtettem. Pánikba estem és fogalmam sem volt mi tévő legyek. Mindent újra és újra átgondoltam. Veszekedtünk, de szólt volna, ha kimarad, legfőképpen ezekben az időkben, egy gyilkossal a városunkban. Nem engedte volna, hogy feleslegesen aggódjam miatta. A bácsikám sem volt teljesen nyugodt, ami nem igazán segített az én állapotomon. Minden barátjától megkérdezte, hogy nem látták-e a húgom, vagy nem tudnak-e valamit róla, én pedig Thurstonékkel léptem kapcsolatba, de mindenki nemmel válaszolt, még Eliott is. Állítása szerint Rebekah meg sem jelent a találka helyszínén. Abban a pillanatban megbizonyosodtam róla: a húgom is a listán van. Iszonyú mérges lettem: magamra, amiért elengedtem őt, Eliottra, mert nem szólt, hogy a Bekah nem volt a megbeszélt helyen, és a világra, mert gonosz, és mert tele van olyanokkal, mint az, aki elragadta őt tőlem.

– Nathaniel! Nathaniel! – Margaret Prescott hangjára leszek hirtelen figyelmes. Nevem finoman vánszorog végig nyelve hegyén, majd ajkain át távozik, hogy aztán a levegőbe hasítson. 

– Elnézést. Csak elgondolkodtam – mondom halkan, miután felé fordulok. Épp a kandaló feletti festményt bámultam. A velem szemben álló nő, egy férfi, s két gyerek vannak rajta. Mrs. Prescott egy széken ül, ölében egy körülbelül három éves kislánnyal, hátánál pedig Mr. Prescott és Jacob, a fiúk, mosolyognak büszkén. Itt még mindketten fiatalok, s gondtalanok voltak. . Margaretnek  picivel hosszabb volt - a mos is gyönyörű, barna - hajkoronája, férje pedig még élt. Mindenkit megrázott James áprilisban bekövetkezett halála. Annak pedig már fél éve.

– A lányom várja önt.

Egy szót sem szólok, csak elindulok felé, aztán követem. Végig vánszorgunk egy nem túl hosszú folyosón. Jobb és bal oldalt ajtókat vélek felfedezni. Pontosan kettőt oldalanként. Ezek közül három nyitva van, így könnyedén belátok az adott szobákba. Mindegyik olyan stílusban van kialakítva, akárcsak a nappali, ahol percekkel ezelőtt meredtem a családi festményre. A bútorokról ordít, hogy nem szegény családnál tartózkodom éppen. Pár új darab is megtalálható közöttük, ám a legtöbbjük antik. Isten tudja csak hány esztendőt éltek már meg és, hogy hány nő keze tisztította meg őket a portól. A zeneterem az első. Sok hangszert pillantok meg, de a zongora a legfeltűnőbb, fehér és fekete billentyűi nem látszanak, hála a terítéknek, ami a zenei eszközt fedi. Aztán a könyvtár következik, a bal kezem felől. Az óriási könyvespolcon kívül, egy asztal és egy fotel található odabent, közel az ablakhoz. Az állványon legalább száz könyv pihen, színük eltér egymásétól, és, ha jól látom a nagy része használt. A másik nyitott ajtó mögött egy játékszoba lapul. Bizonyára Jacob lányának van berendezve. Mrs. Prescott fia, már rég elköltözött New Orleansból, felesége lett, aki egy csodaszép kislánnyal áldotta meg. Úgy hallottam, hogy hétvégenként, hol a Prescott családot, hol a felesége családját látogatják meg. Azt hiszem a nő neve Georgina. Vagy valami hasonló.

Margaret a negyedik helyiség előtt megáll. Kezét a kilincsre teszi, majd lenyomja, ezzel feltárva azt, amit eddig a nyílászáró elfedett kék szempárom elől. Először a hatalmas ablakokat veszem észre, hisz méretük miatt igencsak feltűnő darabok. A kertre engednek kilátást, már, ha a szépen mintázott függönyök, - melyek most széthúzva várják, hogy valaki változtasson a helyzetükön -, nem akadályoznak abban, hogy gyönyörködhess Mrs. Prescott rózsáiban. Ezekután tekintetem a két ablak között felhelyezett festményre vándorol. Jane, - aki egyébként a dolgozóasztal mögött ül, és papírokkal foglalkozik e momentumban -, s elhunyt édesapja bámulnak vissza rám. Az asztalon egy lámpás nyugszik, mellette egy barna láda szerűség kapott helyet. Azt hiszem ez a lány nagyon... rendetlen? Igen. Rendetlen. Szanaszét hagyja a tollait, és sokszáz könyvét is. Ott hevernek a padlón, a bent levő székeken, és az íróasztalal szemben fellelhető karosszékeken is. A húgomnál is rosszabb. Amint Bekah-ra gondolok, máris észbe kapok. Kicsit leülepedett bennem az ok, amiért most ebben a házban tartózkodom, de a szorongásom nem hagyott alább. Megköszörülöm torkom, merthogy percek elteltével sem történt semmi, habár Margaret felhívta rám lánya figyelmét, mielőtt elhagyta a szobát, amit bevallok, alig vettem észre. Elvesztem a bámészkodásban.

Közelebb lépek. – Elnézést – mondom kicsit visszafogottan. Jane rám néz hosszú szempillái alól, majd sietősen bocsánatot kér.

–  Ó te jó ég! Sajnálom, Mr. Raynott. Én csak... nem figyeltem kellőképpen. Tudja, teljesen leköt a munkám – úgy darálja a szavakat, hogy abban sem vagyok biztos vesz-e egyáltalán levegőt közben. – Kérem, – újra somolyog felém, s az egyik fotelre mutat bal kezével. –  foglaljon helyet. – Leteszem a könyveket és leülök. – Az anyám mondta, hogy a húga miatt jött, 

– Igen.

– Nos, mi történt pontosan?

Nem akarok megszólalni. Nehéz erről beszélni, nehéz beismerni, hogy Rebekah valóban eltűnt azon az estén. Végül mégis csak megteszem.

– Nem jött haza. Két napja. Mindenkit felhívtunk, akikről úgy gondoltuk talán segíthetnek, vagy tudják, hogy merre lehet. De senkinek sincs, a leghalványabb sejtelme sem, a hollétéről..

– Értem – hallom, ahogyan a testembe vért pumpáló szerv egyre gyorsabban teszi a dolgát, és azt is, hogy Jane Prescott nagyot nyel. – Hová készült a húga, mikor elhagyta az otthonát?

– A barátjával találkozott volna. Eliott Thurstonnel.

– Volna? Végül mégsem találkoztak?

– A fiú elmondása szerint, Bekah nem ment el aznap – az adrenalin újabb köröket tesz meg testem minden egyes részében. Az a buta kölyök. Szólnia kellett volna.

– Eliott mikor tájékoztatta önöket, hogy nem randevúzott a lánnyal? – a velem szemben ülő nő, felvont szemöldökökkel néz rám. Mikor elmondom, hogy csak tegnap délután, láthatóan nem díjazza a fiú tettét. –  Szükségem van egy fényképre, illetve írja le, hogy a húga, hová szeret járni, a bárátai nevét és a hozzájuk tartozó lakcímeket. – Jane hátrább húzódik, majd kinyit egy fiókot és kivesz egy irkát belőle. Odaadja nekem, s int, hogy válasszak az asztalon lévő íróeszközökből. – Mindent megteszek, hogy megtaláljam Rebekah-t, de őszinte leszek magával, Nathaniel. Meglehet, hogy... talán nem látja őt viszont – abbahagyom az írást és egy szekundumra, Jane-re meredek. Ajkain halvány, szánalommal átitattot görbe ücsörög. 

– Nézze, Jane. Hajlandó vagyok bármennyit fizetni, csak kérem, hozza őt haza – egyszerűen képtelen vagyok akárcsak gondolni is arra, hogy nem láthatom többé a húgomat. 

– Nem erről van szó. A pénz nem számít. De vannak emberek, akik az eltünésük után soha nem kerülnek elő, vagy ami annál is rosszabb, előkerülnek, csak nem élve – feláll a modern székből, megkerüli bútordarabot, majd a másik karosszékbe süllyeszti magát, hogy aztán egyenes a szembe nézhessen.

Befejeztem azt, amire kért és a füzetet, a kék tollal együtt az asztalra raktam. Most már őt vizslatom. Hosszú percekig tartó csend ülepedett a szobára. Próbálom felfogni ezt a lehetőséget is, és habár már megfordult a fejemben, nem vagyok hajlandó elfogadni. 

– Részt akarok venni a nyomozásban! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Hónapok óta keresik ezt a szemétládát. Maga és mások is, de semmire sem mennek. Talán segítségre szorulnak – fakad ki belőlem. – Eddig egyetlen nőnek sem sikerült a nyomára akadniuk és hónapok teltek el. Nem hagyhatom, hogy Rebekah is egy legyen a sok közül, és ahogyan ön is mondta, ne kerüljön elő, vagy egy napon az élettelen testét keljen a földbe raknom! – sebesen állok fel és érzem, hogy megszédülök.

– Nyugodjon le, Nathaniel. Nagyon feldúlt most –  ő is feltápászkodik. Megigazítja piros, selyemből készült ruháját, aztán a vállamra helyezi jobb tenyerét. – Minden rendben lesz. Nem biztos, hogy a húga is úgy végzi, ahogy mások. Vannak szerencsés kivételek is – úgy beszél róla, mintha egy jelentéktelen tárgy volna. Talán élve megússza, talán nem. Nem hagyhatom, hogy úgy kezelje Bekah ügyét, mint az eddigieket. 

– Ahogy mondtam, csatlakozom önhöz.

– Azt nem lehet. Kizárt, hogy belefolyjon.

– Jane, tudja jól, hogy segíthetek. Mint a polgármester unokaöcse, bármihez hozzáférek. Rendőrségi akták, vallomások. Bármihez.

– Nate, kérem. Felejtse ezt el. Ez egy nagyon rossz ötlet. Baja is es...

– Nem érdekel, hogy mi történhet meg. Semmi sem biztos, csak, hogy a húgom eltűnt. Meg akarom őt találni – mély hangom semmivé lett, már az első kimondott szónál, amelyet még az érkezésemkor ejtettem ki a számon. Nem maradt belőle semmi, csak egy remegő hangszín, mintha öt éves kisfiú lennék, aki elvesztette a játékát.

– Ön igen makacs férfi, nemde? – bizakodóan szemlél. Azt hiszem soha nem is akarta igazán visszautasítani az ajánlatom. Szerintem ez a nő, akárcsak a város többi lakója, fél és a bizonytalanság fanyar érzése kavarog benne. Aggódik, hogy kudarcot vall. Az apja mégis csak a legjobb volt a szakmában.

– A legmakacsabb, akivel csak találkozott.

– Rendben. Elfogadom a segítséget.

Órák elteltével még mindig a Prescott házban vagyok. Felhívtam a bácsikámat és értesítettem, hogy egy ideig még biztosan maradok. Rendkívül örült, hogy nem hagyom a pénzéhes, harácsoló nyomozókra a dolgot. Azt mondta, ha valaki, akkor én Bekah nyomára akadok majd. Őszintén reméltem, hogy igaza lesz.

Jane mindent elém rakott. Szó szerint feltárta előttem a listát, melyet nagyjából ismertem már, de nehéz volt követni. Tizenöten voltak felírva, - olyanok, akik nem kerültek elő, zárójelben pedig négy nőnek a nevét fedeztem fel, nőkét, akiket brutalitásal meggyilkoltak -, és a húgom volt a tizenötödik eltűnt nőnemű személy. Mindegyiküket ismertem. Azokat is, akik már nem éltek.

Úgy tűnt a férfiak nem képesek előcsalogatni ezt a mi tettesünket a rejtekéből. Az elrablásokkal párhuzamban történő gyilkosságokat Jane ugyanazon személyhez kötötte. Mikor a kávémat iszogattam, s közben az eddigi sejtéseit tanulmányoztam, Jane nyersen közölte velem, hogy szerinte férfi áll a háttérben, egy férfi, aki elrabolja, majd megerőszakolja az áldozatait, és ha tetszett neki, amit a szerencsétlen lány nyújtott vagy, ha kicsit is hajlandó volt együttműködni vele, akkor megtartotta őket, mint szexrabszolgákat. Ellenkező esetben, végzett velük. Úgy beszélt, mint aki teljesen megfeledkezett róla, hogy Rebekah  hozzátartozója vagyok. Órákkal ezelőtt és most, ezekben a percekben is.

– Tehát semmit sem tudunk biztosan – mondom ki a kegyetlen igazságot. Gerincem mentén eluralkodik a libabőr.

– Csak azt, hogy szép nőkre hajt, megöli vagy megtartja őket. Persze ez csak az én véleményem. Nem száz százalék, hogy ugyanarról a személyről van szó.

– Igazad lehet. Egy gyilkos és egy emberrabló, ugyanakkor, ugyanabban a városban – nem szól semmit, csak helyeslően bólint. – Azt hiszem, ezzel semmire sem megyünk. Úgy értem, nincs bizonyítékunk, legalábbis olyan, ami nyomravezető lenne, sem szemtanúk. Nincs semmink – és abban a pillanatban, hogy kimondom, már meg is bánom. Nincs semmi, csak az a gazember, aki elvitte a húgomat...